Vackor

Varázsdallal, muzsikával...

2012-01-22T20:29:00.000+01:00

Kaláka verskoncerten voltunk délután a mai nap alkalmából, szép élmény volt. Hallottunk - legalábbis számomra - eddig ismeretlen verseket, több kedves ismertet is és kicsi-nagy fújta együtt a Tengerecki Pált. Volt néhány gyerekdal is, amit a jelenlévő aprók énekeltek-táncoltak önfeledten. Az igazi élményt azonban az jelentette, hogy az arcokat figyeltem. Az együttes tagjainak arcát is, akiken látszott, hogy szeretik és örömmel teszik, amitől ők a Kaláka, de éppily jó volt nézni a közönséget is, ahogy belefeledkeztek a versekbe, a zenébe, és hangtalanul mozgó szájjal énekeltek. De, bizony, egy dolgot meg kellett állapítanom (nagyon-nagyon régen voltam élő koncertjükön): velünk öregedett a Kaláka is, hogy is lehetne másképp? :)
Csak a cd-k, a rádióban elhangzó számok, az emlékeinkben élők mindig ugyanazok a fiatal hangok. A hangok ma is ugyanazok, ugyanolyanok...

A kitapsolt ráadás megrendítő vagy inkább megható volt. A Himnuszt, - mint voltaképpen a magyarok krónikáját - ami alapvetően verbunkos dallamú kíséretből nyerte el a mai hangzását, énekeltük végig egy szép mezőségi ének dallamára, az együttes és a közönség közösen. Kiosztották ugyan papíron a verset, de jó volt látni, hogy azért a közönség nem nagyon pillantott a papírba. Énekelt ott még a hangmérnök is, nem a gombokat csavargatta. Az utolsó versszak pedig már a hangszerek kísérete nélkül szólt, jó is, hogy nem kellett a papírba nézni, mert sokan alig láttuk volna.

Méltó, szép este volt.

2012-01-16T11:35:00.000+01:00

A hétfőben az a jó, hogy egy nappal máris közelebb vagyunk a péntekhez.

(Nagy bölcsességek röviden c. folyamatosan készülő könyvemből idézve :)

2012-01-01T19:08:00.001+01:00

Boldog új évet kívánok

minden kedves olvasónak!

(macit nem akartam, jó képet nem találtam, új verset se, most így indulunk :)

2011-12-25T12:40:00.002+01:00

2011-12-24T22:29:00.002+01:00

2011-12-23T22:50:00.002+01:00

2011-12-22T19:14:00.001+01:00

Áldott Karácsonyt

kívánok

minden kedves erre járónak!

(és kivételesen érdemes lesz még idenézni)

2011-12-18T21:13:00.000+01:00

Elkéazült :)

Ja, és ötször ennyi. És vannak szebbek is. Csak néhány selejtet kellett megenni. MOst pedig ínycsiklandó mézeskalács-illat terjeng a lakásban és gondolom, a lépcsőházban is.

2011-12-14T20:16:00.000+01:00

Milyen kár, hogy már olyan régóta nem írok semmi személyeset a Vackorba!
Pedig most annyi kedveset és szépet írhatnék. De nem fogok.

Ez az így jártunk tipikus esete :)

2011-12-05T22:45:00.001+01:00

A vasárnap esti szöszmötölésben az Önök kérték ment, csak úgy magában, néha-néha odapillantottam. (Amióta másik időpontban és csatornán van, a nagynéném mindig kedvesen fölhív előtte, hogy le ne maradjak róla :)

Egyszercsak egy nagyon-nagyon régi felvételen a nagyon-nagyon fiatal Szilágyi Tibor énekelt egy sanzont: … fogadd el, ezt a rózsát fogadd el…
Egy sorra figyeltem föl hirtelen: Te, ki mondod, holnap talán elérjük majd a Holdat, hinni kell…

Talán? Majd? Bele se gondolunk már, mi minden történt meg a mi életünkben. És ez nyilván így is van jól.

A gyerekeink pedig sehogyse értik, hogy számukra mi vagyunk a történelem. Valami időtlen, messzi valóság hírnökei.

...és kijártunk nézni, hogyan épül az Erzsébet-híd…
...tudjátok, a hegynek ezen az oldalán még nem voltak házak, ott szánkóztunk mindig…
...ott voltam, amikor kikiáltották a köztársaságot...
...persze, emlékszem a holdraszállásra, ültünk éjjel a tévé előtt…

- De hát Te nem is vagy olyan öreg!!!
Ti ennyi mindent éltetek? És mi? Mi mit fogunk?

2011-11-29T20:52:00.000+01:00

Horgony.

Egész adventben lehet olvasgatni. Nem haiku :)

2011-11-21T19:32:00.000+01:00

Ásatáson voltam ma (szabadságon vagyok). A messzi városból kaptam meghívást, hogy jöjjek, érdekes, hát vonatra ültem.

Kimentünk a város fölé magasodó hegyre (dombra), ahol egy Árpád-kori templom maradványait igyekeznek feltárni. Tényleg nagyon érdekes volt már maga a látvány is, hiszen más folyamatában látni egy ásatást, és egészen más, megszokott az, amikor a már helyreállított romok között sétálhatunk. Leginkább azzal jellemezhetem, hogy izgalmas volt. Kutatóárkokban végighúzódó falmaradványok, töredékek (a frász jött rám, olyan keskeny mezsgyéken kellett az árkok között mászkálni) látni, ahogy óvatosan ásnak, vagy éppen a kidobott földet vizsgálják át még fémkeresővel is, kisseprűvel tisztogatják a kődarabokat.
De a legérdekesebb az volt, ahogy a feltárást vezető régész (mert csak a népnyelv használja azt, hogy ásatás) magyarázott, válaszolt a kérdéseinkre. Érthetően, rokonszenvesen, nagy tudással. Megtudtam, például, hogy az épületek, romok életkorát nem a kődarabokból állapítják meg, hanem mindabból, ami körülveszi: hogyan rakták a falat, milyen vastag (más a román, más a gótikus), milyen a fal vonalvezetése, a kő faragása, díszítése; hogyan jelölik ki, merre érdemes elkezdeni ásni egy dombtetőn, és, persze, a legpontosabb adatokat a megtalált tárgyi emlékek adják: pénzérmék, templomi felszerelések, de akár nagy vasszögek is, amiket itt is találtak.

Az ásást pedig nem napszámosok végzik, mint annak idején Móra leírásaiban olvastuk, hanem egyetemisták óvatoskodnak, hogy semmit meg ne sértsenek, észrevétlen ne hagyjanak.

A régész elmondta, hogy ma szeretnék megtalálni a templom padozatát, mert az sokat fog elmondani magáról az épületről, és ennek itt kell lennie, ahol most ásnak, dehát az idők folyamán már sokszor átmozgatták, elhordták-föltöltötték a dombot, ezért kaland mindig a feltárás, megmaradt-e még, aminek lennie kell.

És egyszercsak fölkiáltott az egyik fiú: Itt van! - és már dobta is el az ásót, és a kisseprűvel kezdte tisztogatni, óvatosan napvilágra söprögetni a köveket. Odagyűltünk mind, ők négyen, mi ketten, egyszerre csak részesei lettünk a csapatnak, az örömnek, a felfedezésnek. Hiába láttam én már a zsámbéki templomot, hazai és külföldi nagyhírű romokat; ez a kibukkanó néhány kő lett számomra maga a történelem. Torokszorító történelem.

Élmény volt, olyan élmény, ami egyszer adatik az életben. Akár egy ilyen ködös, nyirkos, novemberi hétköznapon...

(Mint a kedvelt rejtvényfeladat: keresd meg a különbséget a két kép között :) És akkor megérted, miről beszéltem.

2011-10-29T16:42:00.004+02:00

2011-10-20T17:30:00.002+02:00

Milyen lehet egy hajvágás garanciával?
Visszaragasztják?

2011-10-16T15:23:00.002+02:00

Tegnap kirándultunk. Ilyen veszélyes helyeken is :

(Egyébként tényleg féltem.)

Hajók leszünk

2011-10-13T22:05:00.001+02:00

A múltkor valakivel, beszélgetés közben, arra terelődött a szó, hogy mennyire elvesztette táborát a Vackor, ha jár is erre valaki, az se nagyon szólal meg. Azért is lehet ez - vetette a szememre - mert már mindig csak ugyanarról írsz: a gyerekekről - erre pedig ráuntak, nem vonzó téma, elmaradtak.
Lehet, hogy igaza van. És? A munkahelyről elvből nem írok, a világ... - hát az olyan, amilyen, ha írok róla, ha nem; a magam életjét már régen nem öntöm blogba. Röpke, szellemes karcolatokat lenne ugyan miről írni, ahhoz viszont hiányzik a szabadidő és a lelkesedés. Akkor mi marad? Pár sorban a gyerekek. Még jó, hogy olykor megmelengetik a szívemet, hogy mégis van, aki ezt az ósdi szöveget is szívesen olvassa :)

És akkor - a meglepetés erejével :) jöjjenek ismét a csudapókok!

"Örömre vagyunk meghíva" - hangzik a diákmisén a prédikáció. Mivel nálunk ez párbeszédes formában zajlik, követi is a kérdés: Hogyan juthatunk el erre az örömre?
Kiskölök buzgón jelentkezik, majd kiesik a padból, és egyszuszra kiabálja bele az elé tartott mikrofonba a boldog felismerést: Hajók leszünk!
Derültség. - Lefordítom a felnőtteknek - mosolyog a fiatal pap: ha jók leszünk.

Még csak egy hete történt, de nálunk már gyereknek-felnőttnek megvan az összekacsintós szállóige: igen, igen, hajó leszek :)

2011-10-08T09:46:00.001+02:00

Hogy meg ne fázzon!

Vannak még áldozatkész lelkek... :)

2011-09-21T18:20:00.001+02:00

Galamblelkű kicsijeim tegnap azt kérték, hogy játsszuk úgy a kiesős játékot, hogy nem esik ki senki, hanem akinek kéne, az áll be a kör közepébe.
Remek ötlet! Nincsenek viták, nincs sírás, duzzogás, csak öröm, béke, szeretet.
Csak egy hátránya van: sose ér véget a játék :)
Megtaláltuk az örök élet titkát :)

2011-09-19T16:10:00.002+02:00

A hétvégi Kulturális Örökség Napjaiban csak egy helyre jutottam el, azzal viszont nosztalgiajáratot tartottam. Idén volt először lehetőség arra, hogy a volt alsótagozatos iskolám most 100 éves épületébe visszamenjek, mert ma már nem általános iskola működik benne. Bizony, kis híján 50 éve, hogy beléptem a kapuján, és nagyon-nagyon kicsinek éreztem magamat a hatalmas épületben. Aztán meg négy év múlva kiléptem a kapun, és azóta se jártam ott.
Eredetileg nem akartam a vezetett sétával menni, de aztán utolértem őket, hozzájuk csapódtam, és nem bántam meg. A kevés látogató közt ketten voltunk olyanok, akik ott tanultunk, egy jóval idősebb férfi és én. Nagyon örültek nekünk, riportot is készítettek velünk, még le is fényképeztek. Kicsit úgy éreztem magamat, mint a veterán, amikor az úttörőknek mesélt :)
Az épület nem okozott csalódást, jó érzékkel mindent megőriztek, és valószínűleg én változhattam többet, mert már egyáltalán nem tűnt olyan félelmetesnek, viszont szép még ma is. Ilyen:

Hát csoda, hogy kicsi voltam benne?

Ilyen volt az osztálytermek bejárata. A falak olajfestékes sárgák voltak szegélycsíkkal.

És a végeláthatatlan folyosó, akkoriban szürke, nagy kőkockákkal. A falon történelmi festmények nyomatai voltak, a mi osztályunkkal szemben az Egri nők, sose felejtem el, ahogy öntötték a szurkot minden szünetben.

A folyosón egy vitrinben azt is megmutatják, milyenek voltak a régi osztálytermek.

Na, azért ez nem az én időm :)

Ezt mi nem láthattuk, be volt falazva az egyik lépcsőfordulóban, 89-ben bontották ki. Még jó, hogy volt, aki tudta. Pedig mindennap láthattuk volna... és úgy emlékeznék rá, mint az egri nőkre. Talán még a nevekre is.

2011-09-15T19:06:00.001+02:00

Egy jellemző mondat a szombati osztálytalálkozóról:
- Várjál, fölteszem a másik szemüvegemet!

Ilyenek voltunk...? Ilyenek vagyunk.

Más. Idén nekem kedden lesz hétfő, évtizednyi idő után elég nehéz megszokni. A kicsiknél azért hiányzott két gyerek az első óráról, mert óvodai találkozójuk volt, a szülők jelezték előre. Hát teljesen fejreállt már ez a világ? Hogy az óvodában is ballagnak már, azt rég tudjuk. De találkozóról most hallok először.
- És te mivel foglalkozol, mesélj!
- Harmadikos vagyok.

Mrrrrrrrrr.............

2011-09-09T17:02:00.001+02:00

Most egyszerre kezd elsimulni minden. A határidős, nagy munkát leadtam, el is fogadták, csak egy témát kell még részletesebben kidolgoznom, de az nem lesz gond. Az angol tanfolyam zárótesztjét jó eredménnyel megírtam, a hittan a jövő héten kezdődik, idén csak heti egy órával, tiszta rekreációs év! A rend elfogadható, én szintén. Csak egyszer két napot aludni kéne.

Más. Milyen sok idő kellett, hogy megtaláljam és vállalni tudjam önmagamat! Emlékszem, az első érettségi találkozóra vettem egy pár cipőt, hogy elegáns legyek. Magasabb sarkút, mint amilyenben járni szoktam, egész nap szenvedtem benne. A következőkön is valamilyen módon mindig megpróbáltam megfelelni. Holnap osztálytalálkozónk lesz, csak olyan köztes. Megyek úgy, amilyen vagyok, miért kéne másképp?

Még más.
egy beszólás,
a busz félreáll
ezt olvastam reggel a busz vezetőülésének a hátoldalán, a tacepao alatt, amin a képecskék vannak, hogy ne fagyizzunk, ne vigyünk benzint és ne nyúljunk a más táskájába. Végülis igaza van a sofőrnek, hosszú vonal ez, elege lehet. Így fair, tudjuk mihez tartani magunkat. Hallgatott is mindenki szépen.
Pedig az őslakos hegyi nép jámbor fajta, a múltkor is kollektíven navigáltuk le a járatot, amikor a sofőr a végállomásról indulva segítséget kért, mert életében először járt erre és fölszedték a síneket :)
Ő célba ért, azaz a városba, mi jó kiscserkész módjára segítettünk, mindenki boldog volt és ment az útjára. De, úgy látszik, sokminden történik egy ilyen autóbuszon.

2011-08-28T19:23:00.000+02:00

Elkezdtek fölkerülni a soproni képek szép sorjában. Aki látni szeretné őket, lökjön egy mélt.

Szép volt, jó volt. Jó volt annyi év után újra nyaralni, sokat nevetni, csavarogni régi és új helyeken, itthon és külföldön, elheverni csak úgy, lelkiismeretfurdalás nélkül, étteremben ebédelni, egy hétre kiszakadni mindenből. Lehetne még ilyet.

Variációk kánikulára

2011-08-25T20:42:00.001+02:00

Rekkenő hőség

az aszfalton délibáb

tűzcsap áll fejen

II.

Rekkenő hőség

az aszfalton délibáb

végre vizes út!

Akit pedig érdekel a délibáb fizikája és a vers (bocsánat, haiku :) mondanivalója, az ezen a linken tud utána nézni.

2011-08-20T23:52:00.084+02:00

Legalább harminc éve, hogy nem néztem a Dunapartról a tüzijátékot. Most elmentem, volt hozzá csapat. (És leszakad a derekam, és mára is megvan a napi kilométer penzumom, mert a busz éppenhogy csak a hegy lábáig vitt le, aztán fusson, ki merre lát. Szerencsére, vissza ugyanott föl is szedett.)
Jó hangulatt, mérsékelten nagy tömeg és szép volt. Ilyen:

2011-08-18T19:25:00.000+02:00

Jééé! Blogszületésnap :)

Majdnem elfelejtettem.

Hatéves. De még nem adom iskolába.
Hadd legyen még egy éve fára mászni.

2011-08-09T20:24:00.000+02:00

Minden jót az itthonmaradóknak! :)

2011-08-05T20:30:00.001+02:00

Mindig május elején szokott lenni nálunk a lomtalanítás, de idén elmaradt. A helyi újságból, olvasói kérdésre válaszolva tudtam meg, hogy az EU-elnökség miatt hagyták el fővárosszerte. El kell ismerjem, igazuk volt. Most aztán gyorsan pótolják a hiányt.

Rövid időn belül két lomtalanítást is volt szerencsém átélni: az egyiket munkahelyileg a nyóckerben, a másikat pedig a héten, itthon, az úri, budai negyedben. Minden ellenkező elképzeléssel szemben kijelentem, hogy a nyóckeres akció kisúttörők szelíd fémgyűjtése volt ahhoz képest, ami nálunk folyik.

Teljesen titokban - ahogy már pár éve szokás – péntekre volt meghirdetve a nagy esemény. Ennek tudatában igen meglepett, amikor kedden késő délután, munkából hazatérve abba csöppentem bele, hogy éppen a mi utcánk sarkán osztják fel a klánok egymás között a területet. Egy nagydarab fickó magyarázott – a Karcsiéké az x. utca, a Józsiéké az y meg a w, a Pistáéké.. (elgondoltam, hogy fog ez tíz év múlva hangzani: a Kevin, a Renátó meg a Rómeó) és a nevezettek egész családjukkal elvonultak a támaszpontokra. Innentől kezdetét vette a táborozás fotelekben, matracokon, asztal, szék, nyári konyha. Kezdtünk úgy kinézni, mintha egy földrengés után mindenki az utcára menekült volna. Lom még sehol.

Az eső kicsit bezavart nekik, de azért kitartottak három napon át, és egyre többen lettek. Már le-le szólogatták az embereket, van-e valami eladó? És az egyszál boltosnő rémületére csapatostul tértek be a kisboltba.

A rosszul nevelt lakosság már csütörtökön elkezdte kihurcolni a holmit, úgyhogy a nyáresti csöndet a fémbontók ütemes kopácsolása törte meg. Minden szomszédot, félős öreg nénit már kedd óta azzal biztattam, hogy nyugi, szombaton már mintha itt se lettek volna. Pedig nekik volt igazuk, én még nem sejtettem, mi vár ránk!

Pénteken reggel már volt, ahol a járdán egyáltalán nem lehetett közlekedni a széttúrt, szétdobált lomok miatt. Mi lesz itt, amikorra hazajövök és még én is leviszem a tönkrement szobamérleget? De hátra volt még az igazi meglepetés, amitől a földbe gyökereztem: ugyancsak a mi sarkunkon (forgalmas, tágas, népszerű hely) egy asztal mögött ült az egyik ember, előtte az asztalon könyvek, kimenekített csecsebecsék, kacatok. És árulta. Pénzért! Na, ehhez kell pofa!

(Hol vannak már a kezdeti időszak meghitt, össznépi guberálásai, amikor karonfogva sétáltunk, nézelődtünk, köszöntünk az ismerősöknek, és a karácsonyfa még ma is azon a lefestett kishokedlin szokott állni, amit édesapám kifejezetten erre a célra zsákmányolt és hozott haza büszkén!)

Nem baj, már csak egyet alszunk.

2011-08-04T19:55:00.000+02:00

Egy aranyos mondás forog mostanában, ma hallottam:
Emlékszem az idei nyárra. Egy szép keddi napra esett.
:))

Egy másikat meg akaratlanul csíptem el délután az utcán egy mellettem elhaladó fiatalember telefonbeszélgetéséből: "Szerelmes vagyok az Adriennbe, nem, Kinga"

Most múlik pontosan...

2011-08-03T21:50:00.001+02:00

Augusztus elseje van (volt, amikor ez elkezdett motoszkálmi a fejemben).

Milyen örömmel vártuk, amikor először jött hozzánk egészen új, fiatal, kezdő (kilenc éve ilyenkor!). Mindenkinek volt hozzá egy kedves szava, mosolya. Ugyanilyen izgalommal, lelkesen fogadtuk a következőt is, és örültünk a harmadiknak is. Föl se merült bennünk, hogy megtörténhet, amit mi csak filmekből, regényekből ismertünk. Persze, az élet a maga furcsaságaival...
Aztán megnyugodtunk, jót is tett, hogy idősebbet kaptunk, megszerettük őt is.

Amióta megtudtuk, hogy megint kezdő fiatalt kapunk, inkább aggódó félelem van, már nem merünk örülni. Fiatalok, felnőttek, öregek suttogva mondják: Jaj, csak nehogy ő is! Csak megmaradjon, fölnőjön közöttünk!

Ő nem is tudja, mennyi féltő, vigyázó szem és gondolat kíséri. Már nem az a felszabadultság fogadja, amivel az előzőeket vártuk. Bennünk maradt a döbbenet. Innen szép győzni :)

Aki érti, érti; aki nem, az nem. Ez egy ilyen blog.

2011-07-27T19:21:00.001+02:00

Hűvös, esős nyár,

kalucsnit húzott a Nap.

Csak meg ne fázzon!

Ugye, hiányzott már? ;)

2011-07-24T18:54:00.002+02:00

Megrendítő, gyönyörű filmet láttam nemrégiben. Nem könnyed nyári szórakozás, inkább olyan megszólalni se tudsz utána-féle. Külön szépsége-nehézsége még, hogy feliratos, franciául beszélnek benne, szép franciául, jólesik hallgatni.
Valós történeten alapszik, 96-ban hét francia szerzetest gyilkoltak meg máig sem tisztázott körülmények között a fundamentalisták egy algériai faluban. A szerzetesek a feszültség növekedésével tudatában voltak, mi várhat rájuk. Lett volna lehetőségük a menekülésre. E döntés meghozatalának folyamatát mutatja be a film érzékenyen, emberien, kérdéseket és válaszokat adva hűségről, helytállásról, hitről, emberségről.
A színészek úgy játszanak, hogy végig föl sem merül, hogy itt most színészeket látunk.

Többen néztük együtt, fiatalok, felnőttek, idősebbek, senkise bánta, hogy eljött.
Az Emberek és istenek cannes-i nagydíjat is nyert, Franciaországban négymillióan látták, de világszerte is sokan. Nálunk egyetlen, eldugott kis mozi játssza, mint annak idején a tiltott/félig tűrt filmeket...

Egyszer nézhető film - a szó jó értelmében - mert feszültségét, ívét a történtek ismeretében nehéz újraélni. Érdemes valakivel együtt nézni meg, hogy utána beszélgetni lehessen róla. Vagy velem :)

2011-07-20T19:30:00.000+02:00

Nyelvi leleményességünk kifogyhatatlan. Ma láttam leírva a repülőtér új nevét: lisztferihegy

:))

2011-07-18T21:14:00.000+02:00

Mindegyiknek, aki elmegy, nem a távozása nehéz, a hiánya az.

2011-07-16T15:27:00.000+02:00

A héten egyik reggel kivételesen a fölső buszmegállóhoz mentem, mert Boci kakaót csak az ottani boltban lehet kapni, és az hiányzott a tízóraimhoz. Álldogálok már a megállóban, jön a bolt fele egy néni, és széles mosollyal egyenesen hozzám lép:
- Szervusz! Megoperáltak, de már jól vagyok.
- Nagyon örülök, jó egészséget kívánok! – mondtam kedvesen, és fogalmam se volt, kivel beszélgetek. Pont jött a busz is, úgyhogy sose fogom megtudni, ki osztotta meg velem az örömét, de már megszoktam, hogy engem sokkal többen ismernek (meg), mint amennyit én.

Ugyancsak a héten, bent a városban megyek a buszon, egy fiatal férfi lép hozzám a felismerés örömével. Itt már jobb volt a helyzet, az arca derengett a táborból, de itt véget is ért emlékeim tárháza.
- Nagyon jó volt a tábor!
(Aha, nyertem.)
- Te fogod tanítani a mi kislányunkat is?
- Elképzelhető, hányadikos?
- Ó, még csak hároméves, de már készülünk!

Jó dolog itt falun lakni! :)

2011-07-14T20:09:00.000+02:00

Reggel mentem át a Deák téren, és nem értettem, miért áll ott két lábon egy tejesdoboz, ha nincs is feje? Aztán egyszercsak elindult felém :)
Kiderült, hogy karjai is vannak.

2011-07-13T20:33:00.001+02:00

Mit tanultam a szüleimtől:

1. Megbecsülni mások munkáját
"Ha mindenáron meg akarjátok ölni egymást a testvéreddel, kint
csináljátok! Most takarítottam fel."

2. Vallást
"Jobb lesz ha imádkozol, hogy kijöjjön a folt az ingedből!"

3. Az időutazás alapjait
"Úgy megcsaplak, hogy a jövő héten térsz magadhoz!"

4.Logikát
"Azért, mert én azt mondtam!!"

5.Tornamutatványokat
"Most nézd meg, hogy néz ki itt hátul a nyakad!"

6. Bőrön át táplálkozást
"Fogd be a szád és edd meg a vacsorád!"

7. Türelmet és kitartást
"Addig ülsz itt, amíg a spenót el nem fogy!"

8. Meteorológiát
"Úgy néz ki a szobád, mintha tornádó söpört volna át rajta!"

Nyááár van, nyáááár... :))

2011-07-11T20:25:00.001+02:00

Én a Jóisten birkája vagyok, mert a báránya az már foglalt, és ez különben is jobban illik rám :)

Olykor nem is rossz státusz.

Megint valamit sportszerűen, tisztességesen próbáltam megoldani, miközben mások tepertek a saját céljaikért, többen pedig nógattak, hogy miért hagyod, miért hagyod?

Csak mert másképp nem érezném jól magam.

Aztán néha megtörténik a meglepetés, és végül az egészből a birka jön ki jól, ráadásul úgy, hogy senkivel nem vesztem össze, nem haragítottam és nem haragudtam.

Néha meg nem.

Azt hiszem, birkának születni kell.

2011-07-10T15:02:00.001+02:00

Vackornak a legjobb. Itt ül a vizben (vagy a partján), és mit sem törődik azzal, hogy balra mellette 35 fokot mutat a hőmérő. Nekem meg sehol a víz, legfeljebb a hátam közepén. Legalább málna, az van, behűtve. Dinnye is.

Az elmúlt héten beszélgettem telefonon egy régi vackorossal, és mondta, milyen jó volt, amikor még mindennap dörmögött a medve, talán újra brummoghatnék egy-egy sort.

Hmmm, azaz brumm.

Kezdjük azzal (ez mindig beválik ;), hogy álomfinom lecsót főztem a hét végére, megfogadva az ismerős henteslány tanácsát, nem lángolt, hanem dunabogdányi füstölt kolbásszal. Nyammm..., ahogy egy ismert klasszikus szokta mondani :)
Azt hittem, olyan sok lesz, hogy még hétfőre is marad belőle, de kétszerre elfogyott.

Az orromat se dugom ki a barlangból, viszont este angol leckét kell majd írnom. És szép lassan telik a nyár.

2011-07-05T23:02:00.000+02:00

Hazajöttem.
Igen, fáztunk, nagyon.
És esett is.
Azért jövőre újra akarják.
Én nem.

És már dolgozom is :(
Három nap alváshiányt gyűjtöttem össze.

Fényképek nem lettek.
Ennyi.

2011-06-28T21:57:00.002+02:00

Újra

2011-06-26T23:09:00.001+02:00

Ebben nekünk már nagy gyakorlatunk van. Ma búcsúztattuk, két év után, a mostanit, akiről már nem is írtam. Pedig mennyi mindent lehetett volna, derűs-komoly történeteket, hiszen idegenajkúként jött. Tanítgattuk a nyelvünkre (bár mi tudnánk így megtanulni egy nyelvet!), a kultúránkra, az életünkre, és közben tanultunk mi is. Jószándékú igyekezettel próbáltunk kölcsönösen oldani évszázadok belénk oltotta ellentéteket, hol fölszikrázva, de többnyire megértve egymást.
Idejött egy idegen, és elmegy egy kedves jóbarát.

Megint van egy mindenkorra érvényes meghívásom, meghívásunk, de ennek nem lehet eleget tenni egy hétvégén. Ez most igazán messze van, másik országban, túl a hegyeken, egy-két hét az, amennyire már érdemes nekiindulni. Talán egyszer összejön ez is.

Az áldásnál már neki is elcsuklott a hangja, és jó, hogy már régen kívülről tudja, mert azt hiszem, csak nagyon homályosan látta a könyvet. De addigra már megfényesedett a mi szemünk is. Ahogy ilyenkor mindig...

2011-06-19T20:58:00.000+02:00

Gyorsan írok valamit, hogy ne szégyenkezzek a hallgatásomért. Pedig nincs semmi (már baj), igaz, esemény sincs. Táborba készülünk, tanévet zártunk, meg a munka. Meg óriási tervek a nyárra, kezdve a mindennemú selejtezéstől, közben felüdítésül egy tízhetes angol kurzus, csak úgy, játszásiból, szerencsére online, és kivételesen egy nyaralás is. Egy? Ki tudja? Végülis még előttünk a nyár :)

Ja, igen, és a blogírás is, hogyne ;)

Veni Sancte Spiritus

2011-06-11T19:01:00.001+02:00

Pünkösd vigiliája, előestéje, Szentlélek-várás

Most éppen itthon, csöndben, békén. Nézzünk vissza a Horgonyba, ami egyszer talán feléled.
Ide lehet visszalapozni, azután pedig ide.

Szép ünnepet!

2011-06-05T15:11:00.003+02:00

A virágokat az öltözőbe kérem :)

Részletek a szurkolótábor egyik felének meg másik felének blogjában és a kerületi újságban.

2011-05-28T20:38:00.001+02:00

A Balatonon voltam, egy napot. Miért ne pont ma? :-(

A híres-hírhedt viaduktról (a frász jött rám, de egy fényképért még a szemem is kinyitom)

2011-05-23T21:37:00.000+02:00

Ez megtörtént, ma.

Már nagyon a tanév vége felé járunk, gondos szülő az óra után érdeklődik, hogy a jövő tanévben melyik napon lesz a negyedikesek hittanórája?
- Ó, ezt még nem tudom megmondani, idén nagyon sokminden történhet a nyáron - felelem neki.
- Nem is baj - feleli - akkor inkább mi adjuk oda, hogy mikor van a fociedzés.

:-o

?????????????

És a döbbenetes az egészben, hogy ezt tényleg komolyan gondolta.

2011-05-17T20:18:00.000+02:00

Érhetik meglepetések az embert. Sose gondoltam volna, hogy én, az ős budai, aki dolgozó életemből 31 évet - ha több intézményben is - kb. egy fél négyzetkilométernyi területen, a Parlament környékén töltöttem, és el se tudtam mást képzelni; így meg tudok szeretni egy nyolcadik kerületi (!) munkahelyet, környékestül, épületestül, mindenestül. Még mindig tetszik. Végül is a szülőföldem :)
Teljesen bele vagyunk szeretve a munkahelyünk adottságaiba, az épületbe, a helybe (a múlt héten is, amikor éppen nyár volt, kiültünk még sörözni a tér egyik vendéglőjébe munka után, pénteken az egyik kávéház teraszán találkozom valakivel, ebédidőben kiszaladgálunk), élvezzük, na! Az épület a réginek és modernnek szerencsés ötvözete, csak az a kár, hogy eredetileg nem hivatalnak szánták, kár erre elpocsékolni. Igaz, az is kár volna, ha a száztizenötödik szálloda lenne belőle. Hogy aztán télen is ennyire fog-e tetszeni, amikor a belső kertbe se lehet majd kimenni, azt még nem tudom. De most május van, süt a nap, szép minden, és tulajdonképpen nem is tudom, mit szerettem a Kossuth tér kőrengetegén. Azt hiszem, inkább csak megszoktam. Olyan ismerős volt ma is, amikor egy hivatalos megbeszélésre vissza kellett mennem. Aztán húztam haza a nyóckerbe.

A tékozló blogger

2011-05-08T20:29:00.000+02:00

Blogot írni muszáj. Erre az ember előbb-utóbb rájön.

Például azért, hogy elmeséljem, hogy ma szakadó esőben és hidegben mégiscsak ünnep volt. Amikor 1/2 9-kor már látszott, hogy ebből biztosan nem lesz kerti sorakozás, szép bevonulás és minden, ami szokásos; akkor mondtam, hogy most olyanok leszünk, mint a GPS: újratervezés. A gyerekek ügyesen és rugalmasan alkalmazkodtak a helyzethez, mindahhoz, amit el se próbáltunk, hiszen nem erre számítottunk.

Szép volt, és én mindig meghatódom, amikor látom, hogy a szeptemberben összeverődött, egymásnak és nekem is idegen csibész társaságból mostanra egy fehérruhás, megilletődött, egybetartozó csapat lett. Kivonuláskor M. súgva kérdezte:
- Jók voltunk?
- Igen.
- Örülsz?
:-)

Egyikük meg áldozás után, már a padban ülve nézett rám, hogy hajoljak oda hozzá: - Olyan finom az ostya!

Azt hiszem, holnap megtanuljuk a zsoltárt: "Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr, boldog az az ember, ki Őbenne bízik."

Most már meg fogják érteni.

A nagyokkal meg filmet nézünk, Terence Hillel a Don Camillot, óriási pofonokkal :)

2011-05-04T20:14:00.000+02:00

A kicsijeim is azt mondták hétfőn, hogy tökjó az új frizurám.
A nagyok se döbbentek meg annyira, de velük már megbeszéltük azt is, hogy sebaj, úgyis megnő :)

2011-04-23T09:39:00.002+02:00

A feltámadt Krisztus erejét és örömét

kívánom

minden kedves Olvasónak!

2011-04-18T21:36:00.000+02:00

Nem nyafogok. Nem tudom, mikor fogok újra egyenesbe jönni. Elmegyek, hazajövök, elmegyek, hazajövök, elmegyek, hazajövök..., ebből állnak a napjaim.

A munka és a munkaidő sok, ez a hely messzebb van, mint a régi volt, a közlekedés is több időt igényel. Mire hazaérek, mint a döglött béka. Pedig tornászni kéne (a zsiráfra már rá se merek nézni), háztartásozni kéne, élni kéne. Közben készítem a gyerekeimet elsőáldozásra, nagyobbrészt egyedül, ez egy ilyen év, próbálok mindenkinek és minden vállalt feladatomnak eleget tenni, és valamennyit pihenni is. Persze, azért vannak közben szusszanások, örömök, élmények, például a múlt szombaton - három év után - végre, vagy huszadmagammal, egész autókaravánnal, sikerült eljutnunk a legeslegmesszebbikhez, újkáplán ikerhez, hogy most már oda is visszavágyjunk. Ja, és egész télen nem voltam beteg!

És május 1-től előléptetnek. Még több munka, még több felelősség. Nem vagyok felhőtlen. Kicsit azért jó, és hát nem lehetett nem elfogadni, öngólokat nem rugdosunk.

Húsvét jön. Jó lenne elcsöndesedni, megállni; úgy terveztem, hogy csütörtök-pénteken szabadságon leszek, ez se látszik biztosnak. Meg, hogy utána majd más lesz: csöndesebb, nyugodtabb, békésebb. Rajtam is múlik. Szeretném.

2011-03-28T21:10:00.000+02:00

Azért néha ám rá szoktam nézni a térképre, és fölfedeztem, hogy három helyről is vannak új, rendszeres olvasók (amennyire hallgatok, legalább utól tudják érni magukat :) az egyikük Wayne-ből, Pennsylvaniából, a másik Szigetszentmiklósról, a harmadik pedig a szépnevű Borbálapusztáról. Örülnék, ha megismernélek benneteket. Ott, balra, középen, az e-mail...

2011-03-25T20:20:00.002+01:00

Szoktak sírni az angyalok?

2011-03-14T20:09:00.001+01:00

Egyetlen mentségem van: az, hogy fölborult az életem. Egyfolytában csak dolgozom. Amikor meg hazavergődöm, akkor próbálom utolérni magamat a minden mással, a Vackor meg mindig hátrébb sorolódik. No, de most előrukkol és megkapja a magáét.

Például arról, hogy néha kultúréletet is élek, a múlt pénteken a Galériában voltunk Munkácsyt nézni. De nem ám csak úgy, rendes nyitvatartásban, hanem a Galéria Extrában. Erre a múltkor a buszon hívta föl a figyelmemet egy ismerős, elmesélte, hogy a Galéria minden hónap első péntekjén este 6-tól 10-ig is nyitva van, ilyenkor kedvezményesen lehet bemenni, koncert is van, tárlatvezetések is, és egy jeggyel látogatható minden állandó és időszaki kiállítás. Nosza, jóbaráttal találkoztunk a Jenő lovának lábánál, hat előtt tíz perccel és bementünk. A légkondit leszámítva (amibe jól bele is betegedtem) nagyon kellemes volt. Voltak szépen, de nem volt zsúfolt, csak éppen annyian, hogy ne érezzük egyedül magunkat, nagyon jó vezetésekhez csapódtunk oda, hallgattuk egy darabig, aztán továbbmentünk, érdekes, szép a Nemzet és művészet válogatás, és hát a Munkácsy!

Vártam, újból megkap-e a gyerekkori élmény: iskolás voltam, amikor anyuéknak egyszer Hajdúszoboszlóra volt beutalójuk télen, és egyik nap bementünk Debrecenbe. A lenyűgöző érzés maradt meg bennem, ahogy a múzeumban mentünk föl a lépcsőn, és egyszerre szembetaláltam magam az Ecce homo-val. Én kicsi voltam, a kép nagy és váratlan volt a találkozás, belém égett a kép.
Ezt a megrendülést most nem éreztem, a gyereket talán jobban megragadja az egész, a felnőtt már inkább a részletekre figyel, már tudja, mire számíthat. Így is élmény volt a három kép, most inkább a Golgota egy vázlata, meg a nagy kép fehér lovasa fogott meg.

Utána még sétáltunk az esti Várban, és nem én lettem volna, ha indulás előtt még nem dobom be a táskámba a fényképezőgépet.

Más: Kéthetente-havonta járunk rendszeresen látogatni az öregjeinket, nekem is jut több is. Egyikük színésznő volt, 89 éves, szellemileg teljesen friss, mozgásában erősen korlátozott. Múlt szombaton, ahogy ott ülünk, beszélgetünk - ketten mentünk - szóba került egy hajdani előadás. És ahogy felidézte, elkezdte játszani a szerepét (hibátlan szövegtudással), ez a járókeretes, törékeny, kicsi asszony hirtelen megnőtt, a hangja régi fényében zengett, a kézmozdulat a színpadot idézte. Ültünk a konyhában, és éreztük, hogy varázslat részesei vagyunk. Leírhatatlan, elmondhatatlan varázslaté. Meghatározó, furcsa élmény.

És igaz, hogy már nagyböjt van, amikor nincs virág az oltáron, mégis a kedvenc megfejtésemet teszem be a rejtvény múltkori fordulójából. Mert közben ez is van. Meg a dolgozás...

Szilánkok hűségeseknek

2011-03-08T21:59:00.000+01:00

Lesznek. Csak még egy kis türelem.

2011-02-23T21:31:00.001+01:00

Ha csak úgy simán beteszem, akkor azt mondhatom, hogy néhány kép a hétvégéról. (ami különben messze várakozáson felül jó volt). Ha kicsit nagyképű és komolykodó akarnék lenni, akkor pedig azt a címet adhatnám, hogy Képmeditációk

Védőkar

Isten szeretetében

Kint jobb? Bent jobb?

2011-02-16T20:37:00.000+01:00

Kéne már írni valamit, hogy ne folyton az az asztalnyi pizza (meg a kés, ami csak a méreteket akarta érzékeltetni) nézzen mindenkire, aki erre jár. Lehet, hogy le is veszem.

De nem történik semmi, csak a munka van meg a zélet. Influenzából, megfázásból eddig szerencsésen kimaradtam, pedig köröttem gyerek, felnőtt, mindenki beteg.

A hétvégén elmegyünk a kórussal kedvenc helyünkre, Péliföldre, a lelkünket gyakorlatoztatni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, télen még nem jártam ott, a többi évszak már nagyjából megvan. Vajon befagyott-e a tó? Nem hiszem.

Ennyi mostanra, és nem is olyan nagy baj, ha néha nincs semmi izgalom.

2011-02-02T19:58:00.001+01:00

Tegnap este váratlanul befutottak a fiúk. Régóta nem volt ennyi ekkora ember a lakásban. Mit volt mit tenni: rendeltünk egy pizzát.

XXL-est (az enyém volt belőle a félix :) hawait, természetesen, ananászos-sonkást.
Körülültük. Elfogyott :)

2011-01-29T12:26:00.000+01:00

Tél avagy repülőtér :)

Nem eszem többet holland csokoládétortát

2011-01-23T17:40:00.000+01:00

A megállapítás nem újkeletű, nevezhetném akár mélyhűtöttnek is, mivel a nyár végén született. Akkortájt blogtárssal, a helybelivel, a hegy legrégebbi és legkedveltebb cukrászdájába tértünk be, megvitatni az élet nagy dolgait, és a sok régi ismert finomság között fölfedeztünk egy újdonságot: a holland csokoládétortát. Azonnal rácuppantunk. Holland csokoládé, hmmmmmm..., meg a kakaó a fejfedős kislánnyal, ez csak jó lehet.
Nem volt jó. Volt ugyan benne egy réteg csokoládékrém, de az is furcsa, tömény, érdekes ízű, a torta többi része meg sajt! Furcsa sajt. Még a régi Mese csokis sajtnál is furcsább. Vagyis ez volt a kétszer ehető torta: először és utoljára.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma délután betértem a cukrászdába, mert pótmamához készültem, vasárnap délután mégse állítsak be üres kézzel. Ugyanis, akárcsak a blog, ő se látott már hetek óta, csak telefonon tartjuk a kapcsolatot, némi sütivel gonsdoltam enyhíteni távollétemet. Most is ott virított a holland torta, de én másik unióst választottam: franciakrémest.

Egyébként csönd. Dolgozom sokat, dehát ezt akartam, ezért váltottam, csak most kicsit túl sokat és túl feszes tempóban, és nehezen szokom hozzá. Azonkívül tanítok, annak minden nyűgével-örömével és egyszerűen fönntartom magamat. Ennyire futja most.

De két gyöngécske hóvirág már kidugta a fejét a kertben :)

Életjel

2011-01-15T22:05:00.000+01:00

Munka: szokom, tetszik, sok, furcsa, mert huszan vagyunk egy teremben, vizsgázni kell, alakul

Gyerekek: nehéz, a kezdést félórával későbbre kellett tennem, mert nem érek oda, most nem hiányozna, de azért mégse baj

A zélet:: zajlik

Egészség: ühüm, most egy hét alatt kapásból két kilót sikerült, ha így folytatom, tavaszra már egész jó lesz

Egyebek: olyan nincs

2011-01-03T17:57:00.003+01:00

Így is boldog új évet :-))) /hanggal!/

http://www.jacquielawson.com/preview.asp?cont=1&hdn=7&pv=3167776&path=83533

2011-01-01T06:00:00.000+01:00

Kányádi Sándor:
Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.

Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.

Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

Boldog új évet kívánok minden kedves Olvasónak!

2010-12-21T20:55:00.003+01:00

Áldott, békés Karácsonyt kívánok

minden kedves Olvasónak!

Téli álom

2010-12-11T17:37:00.004+01:00

Úgy képzeltem, hogy amikor egyszer majd Vackor hosszú szünetre tér, az mackósabb lesz, kedvesebb, érdeklődőbb. Dehát én juttattam idáig, csak magamnak tehetnék szemrehányást. De nem teszek senkinek. Egyszerűen tudomásul veszem, hogy valami megváltozott bennem: talán megtaláltam a helyemet, a nyugalmamat, és már nincs az indíttatás írni. Ami szép és fontos, azokról a történésekről nem lehet írni, az olyan rászorultazujjamraasótartó meg jó poén, csak éppen minek? Arra meg, hogy filozofáljak az élet dolgairól vagy karcolatokat írjak, se erőm, se időm.

Vackor most szépen, békességben elmegy hosszú téli álomra. Nincs semmi baja, igazán semmi, azt leírnám :) Csak véget ért egy fejezet...

De nem akarom itthagyni a kedves olvasókat esemény és további gondolkodás nélkül. Én, aki mindig a megszokottat, az állandóságot szeretem, aszerint is éltem és élek - sok más mellett bizonyítják ezt az évtizednél is hosszabb idők egy-egy munkahelyen - 2003 óta immár az ötödik munkahelyen fogok kezdeni január 3-án. Nem sikerül visszatalálni arra az igazira, amit ott kellett hagynom, amit és ahol szerettem. Most már tudom, hogy sosem fogok visszajutni oda, nem is szabad kergetni. De kell és szabad keresni azt, ami értelmes és szívem szerint való munka. Most a feladat újra olyan lesz, a többi meg majd kiderül. Önszántamból váltok, bár a körülmények kényszerítő hatására. Remélem, a hátralévő nyolc évre ez a hely már kitart.

Annak örülök, hogy még van erőm, lendületem és bátorságom újat kezdeni, azért meg nem győzök elég hálás lenni, hogy a lehetőség is megadatik hozzá, éppen akkor, amikor arra szükségem van. Erre csak azt tudom mondani, hogy az Isten százszorosan fizeti vissza azt a kicsi jót is, amit már szinte elfelejtettem, de a másiknak akkor nagyon sokat jelentett.

Egy gyakorlati előnye is van a munkahelyváltásnak: egy darabig nekik teljesen új lesz a ruhatáram, megint nem kell frissítenem :)

Nem búcsúzom, csak téli álomra megyek itt. Azzal a képpel, ami nem olyan rég, nehéz, fájdalmas időben mutatta, hogy a mackó inkább hallgat. Most a kép az, ami: egy nyugodtan, szépen, jóllakottan, békésen alvó mackó. Muszáj neki, különben hogyan tudnék én szaladgálni és eleget tenni mindennek? ;)

(Boldog karácsonyt majd természetesen kívánok, amikor itt lesz az ideje, mert az úgy illik.)

2010-12-05T23:08:00.007+01:00

Kedves Mikulás!

Még sose írtam Neked levelet, valahogy ez nálunk nem volt szokásban. De mióta ilyen buta ablakom van, hogy se párkánya, se ablakköze, nem tudom hova tenni a cipőmet, és attól tartok, talán meg se állsz itt.

Pedig nagyon várlak! Annyi mindent szeretnék. A csokit, azt hamar elintézhetjük, egy-két Kinder Pingu, meg talán egy kis tábla Boci Aero vagy egy Pöttyös Pont; amilyen hideg lesz, elvan az ott reggelig. Almát vettem, azzal ne fáradj, mandarint is, - narancsot még nem ettem idén, abból betehetnél egyet a magasszárúba.

A többi, az nehezebb lesz, nem is tudom, elég-e rá ez az éjszaka. Először. légy szíves, menj ide, a közelbe, két gyerekemhez, akiknek most halt meg az édesanyjuk. Nem tudom, mit vihetnél nekik, amitől elmosolyodnának reggel, Rád bízom. Aztán gondolj vissza Myrára, ahol a zacskó aranyakat dobtad be az ablakon, és ajándékozz most is megmentő pénzt. Tudod a címeket, akikre gondolok. Hogy az egyiknél be tudják fizetni a számlákat, a másiknál ne csak veszekedés, vita legyen otthon, és vigyél belőle az öregjeimnek is, hogy ajándékot is tudjanak venni, ne csak éppen megélni.

Aztán hosszú útra is kérlek: menj el messzi falvakba, kocogtasd meg vastagfalú, régi plébániák ablakát - nem lesznek kint a cipők, á, arra ne számíts, azt csak lerúgják, mire a vasárnap után ágyba kerülnek - de azért vigyél nekik ajándékot, sokat. Te püspök voltál, igazán tudod, minek örülhetnek. Meg azért egy kis csokit is.

És, ha majd jössz visszafelé, töltsd meg a zsákod útközben munkával. Vagy állással, de azt nem is tudom, lehet-e zsákba gyömöszölni? A pontos címeket én se tudom, de Te megtalálod azokat, akik most közülünk anélkül maradtak, és körülbelül csak a Te ajándékod az egyetlen esélyük. Tudod, öreg gyerekek már, sőt, az is lehet, hogy már elfelejtettek gyereknek lenni.

Igen, és a szaloncukor mellé, a többieknek is tegyél egy kis örömöt, bizakodást, békességet. Akár mindenkinek a fél pár cipőjét megtölthetnéd vele, a datolyára és a mogyoróra elég a másik fél is.

Kedves Mikulás, a te idődben még nem volt számítógép, most éjszaka biztosan sokat látsz az ablakokon át, ahogy villódznak. Nyugodtan hagyjál ott azoknak is ajándékot, akik előtte ülnek, annyira bele vannak merülve, nem fognak észrevenni. És az is lehet, hogy pont Rólad olvasnak, hogy hátha ma éjjel arra jársz...

Ja, azt még nem mondtam: hozzál nekem, légy szíves, jógyerekeket! Vagy virgácsot a meglévőknek? Nem, az nem a Te stílusod. De azért valamit megpróbálhatnánk ketten.

Hogy én jó voltam-e? Igyekeztem. Csak...

Azért várlak. Jövőre is!

Kriszta

2010-11-25T21:43:00.004+01:00

Elsősorban azok miatt jelzem már most, akik hétvégén nem nagyon szoktak a gép elé ülni, hogy szombattól újra olvasható az adventi versnaptár.

Technikai problémák miatt most új helyen, vagyis itt lesz megtalálható.

Egészen új vers kevés lesz köztük, a régi kedves verseimből készül az összeállítás, de szerintem ez nem olyan nagy baj. Egyébként is erre futja most az erőmből és az időmből.

Azért majd néha ide is...

Ja, és a szokásos kérés: olvasókat örömmel várom, kommentelni nyugodtan lehet, vackorozni nem. Jóóóó?

2010-11-19T20:42:00.011+01:00

Embernek lenni!
Csak-embernek, semmi egyébnek,
De annak egésznek, épnek,
Föld-szülte földnek
És Isten-lehelte szépnek!

(Sík Sándor: Ember - részlet)

Ma megértettem valamit: nincs időnk rossznak lenni vagy nem szeretni, mert nem biztos, hogy megadatik jóvátenni vagy pótolni. Nekem eddig szerencsém volt, mindig jutott idő.

UPDATE - ahogy Bikfic szokta mondani (szombat este)

A filozofálás után jöjjön a valóságos napi élet. Sok tervezgetés, egyeztetés után végre minden összejött, és a kórusunk holnap, az ünnepi misén énekel és vendégeskedik újkáplánnál, a messzi városban. Én már régóta csak pártoló tagként kísérem figyelemmel a kórus életét. Mégis, ma most tettem le a negyedik telefont, hogy, ugye, jössz te is holnap, nálunk van hely a kocsiban, viszünk. Sose gondoltam, hogy egyszer főnyereményként sorsolhatnám ki magamat :)

Néha jólesik megtapasztalni a szeretetet.

Igaz, egy társunk minapi, váratlan halála miatt megrendült, jobban összebújó nyáj lettünk. Azt hiszem, minden halállal mindig kicsit jobbak leszünk, és amikor már egész jól állunk, na, akkor jön el majd a magunké. Jó is lesz most holnap kimenni, nem is szereplés lesz az, hanem alkalom, hogy a helyükre kerüljenek megfogalmazni sem tudott kérdések.

Eredeti Rosenthal

2010-11-13T16:31:00.004+01:00

Igen, én még a sótartóban sem adom lejjebb. Tán két éve, hogy kedvenc élelmiszeráruházam a bélyegeimért megajándékozott ezzel, meg a borsszóró párjával. A köznapi életben nem nagyon vannak használatban, de ma vendéget vártam ebédre, hát elő velük! Ahogy ki akartam tenni az asztalra, éltem is a gyanúval, hogy esetleg valami nincs rendben vele. Jól sejtettem, mert ahogy sózni próbáltam, nem jött belőle semmi, pedig úgy emlékeztem, megtöltöttem egyszer. Mi lehet, talán megnedvesedett benne a só és összeállt? Legbiztosabb, ha meggyőződöm róla. Más mód nem lévén, a legkézenfekvőbbet választottam. Lepattintottam az aljáról a záró múanyaggyűrűt, és jobb kezem kicsi, kecses medveujjacskáját, a legkisebbiket - hopp - szépen bedugtam! Adok én annak a sónak! Adtam volna, de alig volt benne, éppen csak egy kicsi, persze, hogy szegény, nem tudott mit szórni. Ezt konstatálva, már tudtam is, mit kell tenni, csak egy váratlan akadály jött közbe: a kézenfekvő sótartó.
Mert az úgy döntött, hogy többet nem jön le, jól beszorult az ujjam. Próbálkoztam óvatosan, finoman, elméláztam a lehetséges megoldásokon, de egyiket se találtam se szimpatikusnak, se célravezetőnek, sem pedig balesetmentesnek, nem beszélve arról, hogy bármelyiket választom, bárkihez fordulok, egy hétig rajtam röhög az egész hegy. És összetörni egy eredeti Rosenthalt!? Már elképzeltem magamat, amint kivillamosozom a János baleseti ügyeletére, az úton ügyesen a tenyerembe rejtve a sótartót (próbáltam a manővert, nem nagyon sikerült), majd a beavatkozás végén meglátom a kiadott papíron az anamnézist :)

Mindezek után megerősítettem a lelkemet, becsuktam a szememet, és egy hirtelen, erős mozdulattal - csak nem szakad ki tövestül az ujjam - történjék bármi, megrántottam! Sikerült, kiszabadítottam a kisujjamat! Azt nem mondhatom, hogy a csont és bőr ujjamat, mert bőr az nem sok maradt rajta, fájt is kegyetlenül. Hajlítgattam, nem tört-e, de se az, se a sótartó, csak megnyúzott rendesen. Ijedtemben el is felejtettem, hogy sót akartam beletenni.

Bár a vendégről tudom, hogy semmin nem lepődik meg, mégis kiváncsi lettem volna az arcára, amikor könnyed eleganciával (ah, szóra sem érdemes!) egy sótartóval a kisujjamon fogadom :D
Hallgathattam volna évekig :)

Mostanra már el is mosogattam. Tudjátok, milyen rossz, bőr nélküli ujjal mosogatni? Nem is gondoltam volna!

2010-11-01T20:12:00.002+01:00

Ha ünnep, akkor legyen ehhez illő a bejegyzés is.

Megint tanultam valamit, természetesen a kicsijeimtől (szokjuk egymást, csiszolódunk).
A múlt órán az imádságról beszéltünk, elég szépen, értelmesen. A vége felé eljutottunk az imádkozós testtartásokig. Az összetett kéznél hamar megegyeztünk, mi mindent is jelenthet, aztán kérdem tőlük, vajon milyen imát mondhat a pap az oltárnál, kitárt karral. Reméltem, hogy kis segítséggel sikerül megtalálniuk a "hivatalos" megoldást, a könyörgést, esetleg a dicsőítést. Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, megszólalt az egyik fő-csibész: Istenhez öleli a világot.

Hacsak nem lesztek olyanok, mint a gyermekek... :)

2010-10-27T09:49:00.002+02:00

A jó keresztény kenyéren és vizen böjtöl. Én kicsit módosítottam a menün: kalácson, vizen és choco mousse-n teszem.

Ugyanis nem mentem vissza anno a fogorvoshoz a befejező mozzanatra, mondhatnánk úgy is, az utolsó húzásra. Pedig mondta, hogy azt a bölcsességfogat ő ki akarja húzni, mert galiba kinézete van a mellette lévő fog alá nyúló gyökerével. Ő akarta, én nem, én győztem és csöndben eltűntem. (Nyugi, csak fizetés után :) Ennek úgy fél éve. Merthogy állítólag felnőtt ember vagyok, aki felelős, önálló döntésekre képes.

Fájdogált, de annak meg az a dolga. Aztán vasárnap este átvette az uralmat. Hétfőn nem tudtam elmenni, tegnap reggel nyitásra ott voltam. Amikor még a röntgen előtt, esélyt sem adva, közölte, hogy akkor most egy ülésben húz és a mellette lévő háromgyökerűt idegöli és előkészíti a gyökértömésre, és már adta is a görbe tűvel belülről az injekciót, akkor utolsó szavaimmal még beszóltam a hivatalba, hogy ma én talán nem.
A doktor úr még azzal biztatott, hogy ez a nagy és nehéz munkák közé tartozik, és láttam, hogy csillog a szeme.
- Negyven perc? - kérdeztem elhalóan és nagyon kicsi medvének éreztem magam.
Jól saccoltam, 42 percet töltöttem tátott szájjal, szemben volt egy falióra, amikor nem azt figyeltem, hogy éppen mivel támad, azt próbáltam siettetni.

Mostanra már csak az fáj, hogy mellékhatásként kicsit széttépte a számat, mert az ő keze nagy és erős, az én szájam pedig kicsi (bár ennek többen az ellenkezőjét állítják).

Ja, enni azt még nem tudok. És a beavatkozás, ami tegnap csak a fogaimra terjedt ki, mára érte el a lelkemet, így az most padlón van. Én meg bent :(

Medvebarlang..., mééééz...., alvás!

Európa legszebb bélyege

2010-10-21T19:54:00.005+02:00

(Na, ha senki nem értette az előzőt, inkább nem is magyarázom. Viszont 700. bejegyzésnek ez éppen ideális :)

Ugyanis ma minden hazai médium hírül adta, hogy immáron egymás utáni harmadik évben, idén is a Magyar Posta nyerte el az "Európa legszebb bélyege" elismerést. És, hogy mi van a bélyegen? Mi más lehetne, mint a piszén pisze!

Az idei év témája a Gyermekkönyvek voltak, Magyarország pedig Reich Károly Vackor-illusztrációjából készített bélyegsorral nevezett. A honlaplátogató közönség szavazatai alapján messze magasan nyertük a versenyt. Ahogy elnéztem a többi bélyeget, teljesen jogosan. Ezen az oldalon lehet örülni, itt pedig megnézni Európa bélyegeit.

Itt pedig a díjnyertes a maga bélyegvalóságában :)

2010-10-16T11:47:00.002+02:00

Nem értem. Elmúlt.
Biztosan nem végleg.

Ja, és nincs semmi baj :)

(Na, tessék, és ráadásul pont a 699. bejegyzés. Kelleni fog még egy 700. (is))

Tabáni ősz

2010-10-10T16:36:00.005+02:00

Csavarogtam ma délután, kedvcsinálóul egy kép (kettő):

A többi ebben az albumban látható.

Így, most visszanézve, ilyen volt az egész hetem is, csöndes, derűs, mosolygós-napos, őrizhetően szép. Közben, persze, zűrös, fáradt, zsúfolt, bizonytalansággal teli. Hogy ezek hogy illenek mégis össze? Hát, mint amikor a számítógép megkérdezi, hogy akarja-e fölülírni a fájlt? Akarja, hogyne akarná, ha van mivel :)

2010-10-04T20:23:00.003+02:00

A nap mondása tegnapról:

- Kérem szépen, nekem lejárt az igazolványom, de csak pár nappal.

És a megdöbbentő ebben, hogy komolyan gondolta.

Este hétkor meg lelkesen üvöltöttük, hogy máma már nem szavaz tovább :-)

2010-10-01T15:59:00.003+02:00

Rossz érzés éjjel kettőkor fölébredni és elkezdeni gondolkozni az életen.
De az élet már csak olyan, hogy néha gondolkozni kell rajta.

(a "Nagy bölcsességek röviden" c. készülő könyvből idézve. Igényesebbek kedvéért megjegyzem: ez most nem vers, sőt nem is haiku ;)

2010-09-29T18:35:00.003+02:00

Alakulnak a hittanok is, lassan belerázódunk az évbe. A nagyok annyian vannak már, hogy alig férnek el és csuda jó fejek, nagyon élvezem őket. Ilyen csoportot kéne fölírni minden hitoktatónak receptre, nehogy kedvüket veszítsék.

A kezdet sokkja után a kicsikkel is - óvatosan kóstolgatva egymás tűrőképességének határait - egyre inkább kezdjük megtalálni a hangot egymással, majd egyszer talán írok erről külön is. Jön ám mind, el nem maradt egy se! Bennük feltehetően nem hagyott olyan mély nyomot az indulás.
Most hétfőn már meg is tudtam dicsérni őket, bár nagyvonalúnak kellett lennem hozzá, mert még erősen alulról súrolják a dicséretet, de legalább már látom a vonatot az alagút végén.

Bevetettem a don bosco-i pedagógiát: kiszeretni belőlük a jót. Nehéz ugyan megtalálni a határt az érezhető, szelíd szeretet és az óra kőkemény kézbentartása között, de ha ők nem is gazdagodnának az év folyamán, én biztos sokat fogok változni :)
Küzdünk becsülettel.

Jelen helyzetünket és a légkört talán legjobban az egyik csibészem mostani óravégi kérdése jellemzi: - Mikor lesz a következő hittanedzés?

:D

Az elet szep.mp3

Harcsa-party

2010-09-26T17:10:00.007+02:00

Igen, így elegáns, ipszilonnal :)

Munkahelyi csapatunk létszáma, szándékkal és szándék ellenére, az utóbbi időben erősen megfogyatkozott, épp ideje volt már, hogy mindenki számára egy búcsú-bulit tartsunk. Erre most pénteken délután került sor, valamennyiünk nagy szerencséjére itt, fönn a hegyen. Nekik azért volt szerencse, mert elkalauzoltam őket, ott, ahol már a madár se jár, nemhogy az autóbusz; nekem meg azért, mert utána én tíz perc alatt itthon voltam, a többiek meg akkor láthattak neki átszelni a várost.

Álmaim kertes házának csak egy hibáját fedeztem föl: az én házamban nem kéne, hogy belül is lépcső legyen. Meg, hogy ilyen fönt legyen... De egyébként!

A házigazda bajai születésű lévén, halászlé volt az ígért menü, mert állítólag a bajaiaknak vérükben van a halászlé főzés tudománya. (Ez, tapasztalataim alapján, igaz is lehet.) Volt olyan kolleganő, aki épp emiatt nem is jött el, mondván, hogy ő nem szereti a halászlét. Én se szeretem. Továbbra se fogom szeretni. De egyrészt a felnőtt embert az különbözteti meg a hisztis gyerektől, hogy mindenre talál megoldást, másrészt ez a halászlé tényleg ehető volt.

Először is gyönyörű volt! Az ilyenre mondhatjuk azt, hogy ínycsiklandozó látvány. Azon túl, a bajai halászlé nagy előnye, hogy az a tésztás variáció, mégpedig a híres gyufatésztás, tehát jól teliszedtem a bográcskámat sok-sok finom tésztával és arra hagytam rámerni a lét. (Kicsit többet adtak, mint szerettem volna, dehát kockázatok nélkül nem megy.) Hozzá puha, friss kenyér... A halászlé pedig jólesően forró volt, mert azt úgy kell enni. Egy baja volt csak (és ez most nem a város), ami meglepetésként és rosszul érintett: halíze volt!
Bár, ha jól meggondolom, ugyan, mit vártam?

A halhússal roppant intelligensen bántak. Az nagy tálakra volt kirakva, mindenféle haldarabok, rém ronda volt, és azt a használati utasítást kaptuk, hogy lehet a levesbe téve is enni, vagy utána külön. Arra nem tértek ki, hogy aki se így, se úgy nem akarja, az mit tegyen, és voltunk is annyian ott, hogy egy ilyen renitens hozzáállás fel se tűnt. Megúsztam! (Ellentétben a pontyokkal, harcsákkal és egyéb folyami szörnyekkel :(

Majd utána az elmaradhatatlan túrós csusza, tepsiben, remegősen, szalonnapörccel, nyammm....., hogy egy nagy klasszikust idézzek :)

És sütemény, és jóféle bor, mert, ugye, a hal úszni akar, és kifejezetten kerti idő. Ha az alkalom nem az lett volna, ami - bár a halászlé még ezt is jótékonyan elfedte - mondhatom, hogy várakozáson felül kellemesen éreztük magunkat.

Az a szegény kos

2010-09-21T18:53:00.001+02:00

Tegnap már majdnem föláldoztuk Izsákot. Amikor végre szerencsésen megmenekült, és kitörhetett volna az általános megkönnyebbülés, egyik ötödikes lánykám megszólalt: - Az a szegény kos!

Elhívnám olykor a tévé-hittan némely hitoktatóit, akik a felvételre beültetett, idomított gyermekeknek mindig a forgatókönyv, a terv és az óravázlat szerint tudják tartani az órát... :)

De unalmas lehet :)

2010-09-19T13:34:00.005+02:00

Most büszkélkedem.

Mivel lelkem több okból kifolyólag egy ideje kicsit padlón van (Bikficnek már elég csak sorszámot mondanom, hogy éppen miért sajnáljon :), gyógyírt kellett keresnem rá. És mint tudjuk, a női lélekre (mert azért a medve is nőből van) egyetlen igazán hatásos gyógymód létezik: ha vásárol. Ha sokat vásárol. Ha divatosat. Ha csak úgy.

Így hát a tegnap délelőttöt ezzel töltöttem, a terápián túl azért is, mert százéves, ódivatú ruhatáramra már igazán ráfért a frissítés. Nem is elsősorban azért, mert a munkahelyen is illik emberformán megjelenni, ez kevéssé inspirál, hanem, mert mindent észrevevő és számontartó kamaszaim előtt nem jelenhetek meg folyton a a sarki boltban vásárolt, leharcolt göncökben.

Egy elképzelésem volt és dédelgetett szívem vágya: egy rövidujjú, kötött, hosszú kardigán. Föl is próbáltam többet is, aztán tárgyilagosan megállapítottam, hogy én egy felül mintásan kötött, derékban húzott, alul bordás, majdnem térdig érő kardigánban úgy nézek ki, mint egy derékban megkötött virsli, vagy, hogy a látványt jobban érzékeltessem, mint egy derékban megkötött páros debreceni fele. Mély, nagy sóhaj, álom végleg elbocsátva.

No, de egy medve nem adja föl olyan könnyen! (Azt már nem is merem mondani, hogy nézett ki benne a medve!) Akkor legyen kötött, rövidujjú és rövid! És lett! Mintha rám öntötték volna :)

Íme:

És lett még egy másik csoda, (kicsit visszalopva az álmokat): egy kámzsagallérú, hosszított, rövidujjú, kék egybepulóver (ma már rajtam volt, azt mondták szuper.)

Aztán még egy sima szürke garbó és egy nagy, meleg narancssárga, magasnyakú pulóver, hogy valami vidám is legyen télire.

Ezek:

Most üde vagyok, derűs és divatos.

És hogy mindezek mennyibe kerültek? Na, lehet tippelni. Mindenesetre holnap folytathatnám a vásárlást.

2010-09-14T18:28:00.000+02:00

Szívesen gondolok vissza a kezdetre, 89-ben. Negyvenkét elsős ült egy teremben, mégis rend volt és béke, tudtam tanítani őket, és végigvittem az első évemet különösebb gondok nélkül. Semmi nem volt még, mágnestábla se, füzetük se, mert a széken ülve az ölükben nem rajzolhattak, színezhettek, diaképek, bábok, segédeszközök se. Semmi, csak Jézus és én.

Hogy az akkori gyerekek mások voltak? Talán igen. A szülők biztosan. Sokan bent ültek az órán, mert nekik is újdonság volt, hallani akarták és együtt tanulták a gyerekükkel.

Most kényelmes asztaloknál ülnek nyolcan, ugyanabban a teremben, rendelkezésre áll a teljes technikai arzenál az ötpontos házimoziig, a több évtizedes rutin; és két őrjöngő gyerek szétveri az órát, a csoportot, mindent. A szülők – általában, de konkrétan is - nem partnerek, nem is érdeklődnek se az anyag, se a gyerekük iránt, csak beadják őket, mint az edzésre, a fuvolára vagy az angolra. A kettővel bekanyarodott a nagy terepjáró a kerti útra (a többieket az utcán teszik ki), a reflektort se vette le, vakított bele a szemembe, ahogy álltam kint a korlátnál, és a két fiú – kisfiúnak kéne mondanom őket, hiszen csak harmadikosok – egyenest néptáncról jövet, bennük a lendülettel, a felgyülemlett feszültséggel, a levezetetlen mozgással, köszönés nélkül bevágtatott. Tegnap ők uralták az órát, döbbenten és ijedten néztem. A legfurcsább, hogy egyelőre szeretni se tudom őket, most félek tőlük.
A többiek vérmérsékletük szerint vagy megszeppenten néztek, hogy mi folyik itt, vagy, ha rumli van, nosza, bele ők is!

Tudtam, mit veszek át, ezért adta át az előd, de azt hittem, majd én megmutatom. Nem mutattam meg.
Tudom, innen szép győzni. De én nem győzni akartam, csak örülni, hogy újra kicsijeim vannak. Vagy egy picit azért győzni is? De kínlódni megint semmiképp.

És a legrosszabb az, hogy tanácsot kérni, megbeszélni is csak interurbán lehet. Meg egy közvetlen vonalon :)

2010-09-09T21:27:00.003+02:00

Na, holnap játszóruha, selejtezés, pakolás, aztán hétfőn állítólag költözünk. Munkahelyileg.

Mindig, amikor Kangáék költözéseiről olvastam, irigyeltem őket, és tudtam, hogy nálunk nem így lesz. Igaz, egy könyvtárat nehezebb átköltöztetni, mint egy hivatalt, de azért az se nagy élmény. Teljesen föl is bolydult a méhkas.

Két dolog még keseríti is: egyrészt, hogy tudjuk, sokkal rosszabb körülmények közé kerülünk, másrészt pedig nem én vagyok az egyetlen, aki közel húsz évet húzott le ebben az épületben (bizony, 91-ben tettem be ide a lábamat először), ismerjük minden zegét-zugát, összenőttünk vele (és úgyis visszajövünk :-p

Viszont abból meg én vagyok az egyetlen, aki mégis jól jár, legalábbis közlekedés szempontjából. Ezentúl nem kell átszállnom, mínusz négy hosszú megálló, a várakozás, a tipródás és az elmaradhatatlan dugó hazafele. Most csak fölülök itthon a buszra (na, jó, fölszállok, ne essünk túlzásokba), aztán a városba érve leszállok, és kellemes, 10-15 perces sétával beballagok az új helyemre. Visszafele még egyszerűbb lesz, mert a szomszéd sarkon áll meg a közvetlen hazabusz.

Ma elkezdtem hazahurcolni az itthonról bemászott holmikat, és örökbefogadókat keresni a zöldjeimnek. Hurrá, költözünk!

Én nem is szeretek költözködni.

2010-09-07T09:24:00.005+02:00

Szeptemberi nyár

ég kékje, föld hidege

szeptemberi tél?

2010-09-05T11:32:00.000+02:00

Kötelező szeptemberi bejegyzés.

Veni Sancte, aztán mi is kezdünk. A nagyokat átadtam, gimnazisták már, ideje, hogy férfikézbe kerüljenek. Jóbarátságban váltunk el egymástól, nagyon élveztem ezt az évet velük.

Középnagyjaim azért lesznek, ötödik-hatodikosok, az se rossz korosztály, főleg, hogy legtöbbjüket kicsiként tanítottam is. Ráadásul Ószövetség, ami izgalmas, fordulatos és mindig nehéz az átmenet a Mennyei Atyától a Seregek Urához, rengeteg kérdést vet fel, de már megedződtem. Négyszer vagy ötször is tanítottam már ezt az anyagot, most megpróbálom egy kis drámapedagógiával színesíteni az életünket, remélem, a kezdeti idétlenkedés után partnerek lesznek benne.

És újra lesznek elsőáldozóim, megint megkaptam őket! Macerás év, mások nem szeretik vinni, én viszont kifejezetten. A szülőkkel is kell foglalkozni, sok a kötöttség benne, vizsga is van. Idén az a plusz nehézség, hogy az első két évben nem tanítottam őket, de nem baj, ilyen is volt már, majd összecsiszolódunk.

Egyébként hideg (még a blogban is csak 15 fok van, hát még a lakásban!), munka, csönd, élet. Ennyi.

2010-09-01T18:57:00.003+02:00

Hogy milyen az ember!

Már több mint egy hete nem hallottam a jobb fülemre; kezelés, gyógyszerek és a nyugtatgatás, hogy elmúlik ez, legyek türelemmel, csak egy sima középfül-gyulladás. Rájöttem, hogy kevéssé vagyok türelmes, meg, hogy ez milyen kellemetlen dolog, bár lehetne sokkal rosszabb is.

Valahogy úgy képzeltem el, hogy majd egyik reggel fölébredek, és egyszerre újra hallani fogok (mert a csöndet is lehet ám hallani, ó, nagyon!). Aztán, amikor ez tegnap reggel tényleg megtörtént, jószerivel észre se vettem. Csak a buszon tudatosodott bennem, hogy jé, hát én sztereóban hallok! Annyira természetes volt...

(Hogy ez talán nem is az én évem? Lehet.)

2010-08-25T12:23:00.001+02:00

Fényét, melegét

téli estékre őrzöm

Egy nap volt a nyár

2010-08-21T18:17:00.010+02:00

Megszólíttattam :)

mert ostromról azért korántsem beszélhetünk, még portyázó szabadcsapatokról sem, de mivel a szándék és a meglepetés kedves, derüljön fény a kismedve életének egy rejtett időszakára.

Több szálon kezdünk futni, az egyik szál máris beleér a vízbe. Édesapám nagyon vízszerető ember volt, hajdani Ganz-vizicserkész (híres csapat volt az!), felnőttként hajógyári dolgozó, én is szinte a Hajógyári-sziget külön világában nőttem föl. És, természetesen, lelkes vizitúrázó. (Még újságcikk is van róla, a barátjával ők mentek először végig kajakkal a Lónyay- és a Keleti-főcsatornán.) Anyu viszont nem szerette a vizet, de ment vele hősiesen, ezért (is) nagyon várta kisfia/kislánya születését, hogy hátha majd ő felváltja a túráknál. Pedig akkor még motorcsónakkal járták a Dunát...

Édesapám is nagyon várta a csemetét, bízva abban, hogy igazi viziporonty lesz.

Na, körülbelül ez volt az az egy elvárás, aminek maradéktalanul meg tudtam felelni :)

Ami azért is furcsa, mert életem első nyolc évében objektív okok miatt még a partjára se kerülhettem a Dunának. De aztán! Pillanatok alatt pótoltunk mindent. Gyorsan megtanultam úszni, és mire csöpp medve létemre kellő biztonsággal mozogtam a vízben, már volt is a gyári sportkörben, a vízitelepen, egy kettes killünk (kill-boat: egy- vagy kétpár evezős kormányos hajó). Első időben, amikor még felemelni se bírtam a hatalmas evezőket, kormányos voltam, ott ültem hátul, házilag gyártott parafamellényben. Aztán, ahogy emberesedtem (értsd: lehettem vagy tízéves) már beültem evezni, és lassan megtanultam mindent, ami egy vizijártasságihoz kellett.

Nagy túrákat tettünk (anyu már otthon maradhatott), alsó-, fölső szigetkerülések, leevezés Mohácsig, akkor még lehetett sátrazni bárhol a Duna-parton, nem kellett félni se a környezetszennyezés miatt, sem a rossz emberektől. Külön élveztem, amikor még a gőzös Körös vagy a Petőfi ment el mellettünk, óriási hullámokat verve. Nagyon-nagyon szerettem a vizi életet.

És akkor gombolyítsuk a másik szálat, miért is a zene? Az éves nagy túrákra általában augusztus 20. körül került sor. A hatvanas évek közepétől volt a Rádiónak (igen, nekünk nagy R volt) egy kedvelt telefonos kívánságműsora, a 139-660. Szepesi György vezette, zenés üzeneteket lehetett küldeni benne, még az akkori áldatlan telefonos viszonyok között is népszerű volt. Anyu pedig az ünnepi műsorban mindig dolgozott, hiszen úgyis egyedül volt itthon. És ki érti, az üzenetek közé valahogy mindig bekerült, hogy szeretettel köszöntünk egy kismedvét kilencedik..., tizedik..., stb. születésnapján, valahol a Duna partján, egy sátorban. Mi pedig tényleg ott feküdtünk a vízparton, a sátorban, és a Sokolt hallgatva vártuk, mikor szólal meg már a Csörpi, csörpi, csip, csip :)

Azzal lett ünnep a nap, ezt meséltem el éppen tegnap és, lám, megint szólt estére :)

Itt pedig néhány kép a vizimaci-korszakból:

Amikor a Csörpi, csörpi volt a sláger :)

A kezdet: roppant felelősséggel tartom a killt, hogy el ne sodorja a víz, amíg bepakolunk.

Itt még nagyon kicsi medve... :)

Nem sapkában, látcsővel! Talán Ercsivel szemben...

Később, amikor már kettes túrakajakunk volt, a Rábán

2010-08-19T13:30:00.003+02:00

Másról akartam írni, de most esemény történt, muszáj arról. Itthon lebzselek, és éppen még nem feküdtem le a délutáni szundira, amikoris csöngetnek. Rokonszenves, új postásunk áll az ajtóban, akivel még nem találkoztam mostanáig. Én vagyok-e én? - kérdi. Erősen bólogattam, hogy elhiggye, erre közölte, hogy a rendőrségtől hozott levelet. Hmmmm...
Nem emlékszem rá, hogy az utóbbi időben akár tanú, akár károsult lettem volna, vagy bármi más dolgunk lett volna egymással.
- Át tetszik venni? - kérdezte.
- Meg vagyok lepve, de, természetesen, átveszem - mondtam, amolyan "idenekemaz oroszlántis!" hősi pózban, jöjjön, aminek jönnie kell.
Az érdekes a postás arca volt, nesze nekem, első találkozás! Sikkasztónak bamba, rablónak kicsi, mi az ördögöt csinálhatott, olvastam le róla.

Alig vártam, hogy becsukhassam az ajtót, engem is izgatott már, hogy mibe keveredtem. (Bevallom, megint a három évvel ezelőtt határidőre vissza nem vitt könyvek jutottak eszembe, pedig azért már vezekeltem. Mi az hogy, még fizettem is, de mennyit!)
Első pillantásom a papír közepére esett: a nyomozást megszüntetem.
Hajdan, 2004-ben, amikor még rendesen jártam tornászni, egyik óra alatt föltörték az öltözőszekrényeket és vittek mindent, tőlem egy mobilt, karórát és bankkártyát, a többiektől is, amit találtak. Most értesítettek, hogy az ilyenolyan paragrafusok alapján az elévülés büntethetőséget kizáró ok, tehát..., fellebbezésnek helye nincs.

Eszem ágában se lenne, majd hordatom itt a postással a rendőrségi leveleket. Az embernek adnia kell a jóhírére :)

2010-08-13T17:02:00.002+02:00

Álmoskönyvbe való: ha az ember meleg augusztusi estén egyfolytában fázik, és a nagynénje hitetlenkedve nevet és nem érti, akkor biztos, hogy hajnalban 38,5-tel ébred, hogy reggel diadalmasan odaszólhasson: na, ugye!

Hát ezt a diadalt szívesen elengedtem volna. És Kangának nincs igaza, én meg soha többé nem eszem se fagylaltot, se jégrémet! Pedig még dicsekedtem is a múltkorában, hogy nekem, ugyan! Aztán most kedden délután, ahogy megettem, rögtön éreztem, hogy ebből baj lesz, kaparni kezdett a torkom. Tegnap éjjel már alig bírtam nyelni, és éjszaka kellett fölkelni teát főzni. Ma éjszaka is, és mindehhez még bevágott a ménkű is láz képében. Lemásztam az orvoshoz, csúnya torokgyulladás. És, persze, szabadságon vagyok. És, persze, ma lett volna az egyik vacsora.
Ez van.

És mélyfilozófiai gondolatok..., meg lázcsillapító.

Kakukk, be szép a nyár! - ahogy idei szállóigénk mondja.

2010-08-12T13:06:00.002+02:00

Itthon lődörgő szabadságomnak vannak magától értetődő kötelező és fakultatív programjai, szerintem gyakorlott Vackor-olvasók már sorolják is.

A kötelező, hogy rámolok, most éppen a spájzot ki-,át-, be-, hogy a hűtőszekrény, kétévi előszobában tartózkodás után, bevonulhasson oda. (A baj csak az, hogy ebben a masírozásban segíteni kell neki.)

A fakultatív meg mi lenne más, kicsit félretéve kormánytisztviselővé avanzsált mivoltomat, sütök-főzök.

Ínycsiklandónak egy köretrecept (1 kg krumplihoz, mert nem kispályásban játszunk, ha már :): a jénaiba beleöntöm a megolvasztott vajat, meghámozom, karikára vágom a krumplit, belefektetem, soronként sózom, az egészre ráöntök 3 deci főzőtejszínt és lefedve 200 fokon, bő félórát hagyom párolódni. A végén, ha akarom, reszelt sajtot pirítok rá.

A többit majd lefényképezem :)

2010-08-05T20:31:00.003+02:00

Na, már csak holnap megyek, aztán két hét szabadság, tervekkel, programokkal, egynapos utazásokkal, elmaradt intézendőkkel, annyi mindennel, hogy alig fér bele az időbe, most próbálom egy nagy papírra összeírva belegyömöszölni. Aztán, mire eltelik, vége is lesz a nyárnak.
Jelentem, a negyedik könyvet kezdem el, a híres-neves Viskót. Majd elmesélem.

UPDATE péntek:
Persze, a szabadságom azzal kezdődik, hogy be kell menjek hétfőn. Igaz, hogy csak 11-re, de ez majdnem rosszabb, mintha reggel. Jól keresztbe töri az egész napot. Ez van. Nem olyan világot élünk, hogy a kiírt szabadság bárkit is érdekelne.

Bezzeg, ha holnap elrepülnék Balira! ;)

(Mielőtt agyonsajnálnám magamat, amikor meg szükségem van rá, akkor simán el lehet jönni, ez sose jelentett gondot. Egyszerű adok-kapok.)

2010-08-01T20:13:00.005+02:00

Egy meglepő hírt teszek közzé: Vackor ötéves! Szinte én se akarom elhinni, de attól még így van. Lassan teljesen olyan, mint a gazdája, nemhiába egy hónapban születtünk :)

Hmmm..., mit kívánjak neki?

Aki kezdettől olvassa, bizonyára észrevette, hogy ez a blog már jó ideje nem rólam, nem az én életemről szól, még akkor se, ha velem történik. Vackor megtanult hallgatni. És aki ennyi emberrel, emberi sorssal kerül kapcsolatba, nem is tehet másként. Fölnőtt, fölnevelte a bizalom, amivel fordulnak hozzá.

Irkál könnyed semmiségekről, mert írni muszáj, az kódolva van bele, meg mert alapvetően egy derűs medve. Ez most már így is fog maradni, nem is ígérek mást, legfeljebb néha odabökök egy-egy verset :)

Talán olykor hosszabbak lesznek a szünetek, de eltűnni nem fogok, nincs is rá okom.

Írogatni kezdett egy kismackó, aki egyedül volt, és úgy érezte, muszáj elmondania, mi történik vele, muszáj megmutatnia magát, hogy látva lássanak. Eltelt öt év, szerzett ezzel (is) sok barátot, és mostanra elolvadt a kényszerítő érzés, hogy mindent megpróbáljon elmondani. Most már tudja, hogy ez az egész nem más, mint egy kismackó dörmögései :)

Akiknek így is jó, azokat várom szeretettel továbbra is.

2010-07-25T13:49:00.002+02:00

Na neeee! Muszáj.

Az ebédhez, hogy legyen valami élet körülöttem, bekapcsoltam a tévét. Rövid keresgélés után az ATV Hazai turizmus címú músoránál kötök ki, mégse lehet azt a szakmai múltat annyira elfeledni. Mint kiderül, a műsor Balatonfüredet mutatja be, ezzel nem is volna semmi baj.

Még azzal se, hogy egy balatoni hajót pillantok meg rögtön. Rokonszenves, fiatal kapitány áll a hajó régimódi, szépséges, nagy kormánykerekénél. Az enyhén középkorú, nem kezdő riporter (utánanéztem, a 2003-as Riporter kerestetik győztese volt, milyen lehetett a többi?) haverkodó, okoskodó stíliusban teszi föl a kérdéseket, egyszercsak a következőt: - Nehéz ezt a kormányrudat tekerni?
- Kormánykereket - javítja ki szerény mosollyal a hajóskapitány.
A riporterfickó vállat von: - Szóval ezt a kormánykeréknek nevezett rudat?
Mrrrrrrrr...

A kérdezősködésből, természetesen, nem maradhat ki a matróz sem: - Kikötéskor nehéz a kötelet rádobni arra a nem tudom mire? (Úgy látszik, ez a nehéz-e a mániája és az össz szókészlete.) Még szerencse, hogy a matróz is sokkal értelmesebben válaszol, mint ahogy kérdezték.

Hát itt már minden marhát ideengednek nekem az asztalhoz? :O

2010-07-23T16:06:00.004+02:00

"Én vagyok az edzett eb,
nincs is nálam edzettebb!"

- énekli vígan Buksi kutya a Futrinka utcában, és énekelhetném én is, ha át tudnám költeni medvére, de ehhez most túl meleg van, haikuban meg nem jön ki :)

Korábban nyaranta alig-alig mertem fagylaltot enni, mert az érzékeny torkom azonnal rossz néven vette még a szolíd kétgombócos nyalakodást is. Hogy én itthon tartsak? Nem, arról végképp szó se lehetett.
A hónap elején vendégeket vártam, vettem egy dobozzal, hogy legyen mivel megkínálni őket. Persze, nem lakmározták be az egészet, maradt bőven. Kárba ne vesszen már, elkezdtem rájárni. És láss csodát, kutyabajom tőle! Annyira nincs, hogy kénytelen voltam tegnapelőtt megvenni a második dobozzal is, hátha jön valaki :)
Azt azért megteszem, hogy egy kicsit hagyom melegedni, mielőtt nekilátok, de így remekül működik a szinte napi betevő fagylaltozás.

A másik gondom volt, hogy nyáron is képes vagyok rettentően megfázni, félek is mindig a légkonditól. Szerencsére, csak naponta kétszer érint, de nekem még ennyi se kellett hozzá. Most meg? Még csak egy tüsszentés se. Nem is értem.

A mi buszvonalunkon már kb. fele arányban Volvók járnak, vagy oda, vagy vissza, általában kifogom, és némelyiket képesek kopogós hidegre hűteni. Ez főleg délután rossz, amikor a másik, fűtött konzervdobozhoz hasonló buszról leszállok, és a városi bumlizásban kimelegedve, kiizzadva szállok be a mélyhűtőbe. Már megvan az érzékelés pontos koreográfiája. Amikor fölszállok brrrrrrrrr..., aztán az Alagútnál már kezd jólesni, a kishídnál már fölfrissülök, és amikor az itthoni megállóban kilépek a forróságba, hát mellbe vág és szinte levegőt se kapok. Úgy látszik, ehhez is hozzá lehet szokni.

A másik időszak az ebéd, ugyanis a munkahely, számunkra is élvezhető, hűtött területe az étterem. Néha az is nagyon hűtött. Eleinte levittem a kardigánt is, az most már nem kell, de az ebédhez készülődés nekem mindennap úgy kezdődik, hogy fölhúzom a harisnyát, ez nem maradhat el. Már megszokták. Mint én a hideget.

2010-07-18T18:44:00.003+02:00

Ma a nap egy részét, eléggé el nem ítélhető módon, az őslényről elnevezett bevásárlóközpontban töltöttem, mert kénytelen voltam már egeret fogni, ugyanis az egérkor végső határát elérő jószágom megadta magát, és így az információs technológiai kommunikációm lehetetlenné vált. Egyébként ezt elég jól viseltem napok óta, annyira, hogy a dögmelegben nem voltam hajlandó hazafelé kitérőt tenni emiatt. (Különben meg most fedeztem föl a hegyi világ első hiányosságát: az itteni kis szaküzletben nem tartanak egeret, csak rendelni lehet, na, ne bohóckodjunk! Milyen igaza volt újkáplánnak már három évvel ezelőtt, hogy itt egy számítástechnikai boltot kellene nyitni.)
A célirányos beszerzés ellenére azért ma is az volt a kirándulásom fő vonzereje, hogy fölös számú étkezési utalványom felhasználásával barackos-túrós óriáspalacsintát fogok enni. Szépen fölmásztam a magas pulthoz, a kiszolgálónő készségesen várta, hogy elkezdjem tanulmányozni az étlapot, de én rögtön rávillantottam medvemosolyomat.
- Már tetszik tudni, mit kér?
- Ó, persze, amit minden évben: barackos-túróst!
Megkaptam, bevágtam, dőzsöltem hozzá egy üveg nem hűtött ásványvizet is, mmmm....

Körbenézelődtem még mindenfele, hős voltam, semmi mást nem vettem, hazajöttem, lefeküdtem, nagyot aludtam, mi kell még? (Apropó, le kellett vegyem a Zsófi alvási szokásairól szóló bejegyzést, mert annyi keresőszóval és -kifejezéssel találtak rá, úgy látszik, senki nem akar Állatkertbe menni, de mindenkit érdekel a kérdés :)

Nyááár van, nyááár,
kakukk szól már a fák közt,
még mindig fogalmunk sincs,
mi lesz velünk,
kakukk, be szép a nyááár!

2010-07-14T18:22:00.001+02:00

A hétvégén láttam a mostanában kézen-közön, másolatban terjedő amerikai filmet, a Fireproof-t. Tűzállónak vagy Tűzbiztosnak szokták fordítani. Egy házasság válságáról és újraépítéséről szól. Nagyon hosszú, majdnem kétórás, de lebilincselő, végig lehet nézni. A fiú tűzoltó benne, innen a cím, és így belekerülhetett egy-két izgalmas katasztrófajelenet is, mert anélkül nem lehet. A színészek ismeretlenek, de nem rosszak, a film feliratos, ez külön előnye, mert olyan jó egy kis eredeti angolt hallani, mégha amerikait is. Ha van felirat, rögtön érthető is, amit mondanak.

Amerikában a 4. legnézettebb film volt tavaly, érthetetlen, hogy itthon miért nem mutatják be. Vagy talán éppen érthető, mert nagyon egyértelműen foglal állást olyan értékek mellett, mint a hűség, hit, bajtársiasság, szülők szeretete és a többi e körbe tartozó.
Aki tud ilyen boszorkányságot, töltse le, nézze meg, érdemes.

A film alapját képező könyv megjelent magyarul is, „Merj szeretni!” címmel, az viszont emészthetetlen. Többen is nekifutottunk az olvasásnak, de mindenki föladta. Nagyon amerikaias és rém pongyola fordítás.

Ezzel viszont már sikerült a nyáron megnéznem egy filmet és kézbe vennem egy könyvet. Így, július közepén, ez egész jó eredmény :)
Könyvben már el is kezdtem a másodikat.

2010-07-11T10:28:00.005+02:00

Hajnali négykor

Színe még nincs a

világnak, madárdalt fest

rá a pirkadat.

2010-07-03T08:09:00.002+02:00

Jó ideje már azzal színesedik az életünk, hogy egy idegen ajkú embert tanítunk kollektíven magyarra. Mivel az illető kellően intelligens és humora is van, nagyokat nevetünk, mind az ő mondásain, mind a magunk magyarázatain. Mondtuk is múltkor arra a megjegyzésére, hogy ez egy rettentően nehéz nyelv, hogy nekünk is csak az a mázlink, hogy beleszülettünk :)

Ami meg az érdekes az egészben, hogy milyen vitákat szül közöttünk egy-egy szó, kifejezés értelmezése, magyarázata. Rájöttünk, nem is olyan könnyű, kevés, egyszerű szóval megértetni valamit. A múltkor például én kaptam a fejemre, amikor az állványzatot úgy magyaráztam, hogy az, amivel építkezéskor a házat kívülről felállványozzák. Mert mi az, hogy ugyanazzal a szóval "fordítok le" egy másikat?! Na, akkor mondjátok másképp! És az ilyen bonyolult környülírásokon szórakozunk mi remekül, szegényt meg bevisszük az erdőbe, mert ennél például még a palló is előkerült, amit megint újra magyarázni kellett... :)

De a magyart legalább úgy kell mondani, ahogy írjuk, úgyhogy nem is értem, miért lenne nehéz? ;)

2010-06-29T19:01:00.002+02:00

Még mindig a tábor... elszámolás, lezárás, értékelő kérdőív szerkesztése, fényképek, fényképek, fényképek (az elérhetőséget magánban megadom, akit érdekel)

Nyugodtan mondhatom, hogy az egész várakozáson felül sikerült, mert nem tudtuk, mit várhatunk egy ilyentől, azt viszont messze felülmúlta. Megérte a január óta tartó előkészületeket, a sok fáradságot. De amikor most mindenki úgy búcsúzott, hogy, ugye, jövőre is, azért nem bólogattunk annyira lelkesen. De azt hiszem, csak elfáradtunk. És jövőre már sokkal többen tudnának segíteni, mert most már tudják, miről van szó.

Aztán tegnappal visszajöttem a munkába, a bizonytalanságba...

"Ez itt az ég, ez itt a nyár..."

2010-06-27T16:00:00.000+02:00